APÁM, A GAZDAG BÁRÓ (Nagymama emlékére)

Forró nyári nap volt 1967. június 18-án. Kilencedik évemet tapostam, nővérem a tizenötödiket, bátyám a tizenharmadikat. Ezen a napon halt meg apánk édesanyja, Urbán nagymama. Sírva jött a két testvérem a hírrel, én az udvaron játszottam. Nagymama meghalt! – szipogták felém, és igazi könnyeket hullattak. Én egykedvűen néztem rájuk, mintha azt mondták volna, hogy kigyulladt a szénakazal. Semmiféle érzelmi kitörést nem voltam képes produkálni. Na de, Béluska! Ilyenkor sírni kell! – oktatott ki a nővérem, de én csak álltam ott, kezemben egy rozsdás biciklikormánnyal, és próbáltam bánatosnak, végtelen szomorúnak mutatkozni. Nagy színészi képességgel vettem rá magam – látva testvéreim elképedt ábrázatát – hogy a helyzetnek megfelelő módon fogjam fel ezt a tényt. Nem kedveltem Urbán nagymamámat. Akárhányszor átmentem hozzá, csak egy morgós, mogorva, veszekedős öregasszonyt láttam benne, aki soha nem képes engem kellőképpen elhalmozni a szeretetével, aki alig várja, hogy hazakotródjak, és aki soha nem beszélget velem senkiről és semmiről. Bezzeg a testvéreim! Ők körberajongják, dicsérgetik, becézgetik nagymamát, aki ezért hálásan megsimogatja a fejüket, kapnak valami finomságot, gyümölcsöt, vagy süteményt, viszont nekem csak annyi jár, hogy: „Már megint itt vagy láb alatt, te kölyök!” Ezt éreztem kilencévesen, erre gondoltam, és nem tudtam sírni. Néhány évet kellett okosodnom ahhoz, hogy rájöjjek, ezek igazságtalan gondolatok voltak. Nagymama nagyszerű ember volt. Nehéz, küzdelmes életben volt része. Minden értelmet a munkában, a töretlen cselekvésben látott. Az érzelmeit érzéseit kifelé nem nagyon mutatta. Ettől még végtelen szeretet és ragaszkodás volt benne a családja iránt. Később mindezt megértettem. Megértettem azt, amit gyerekfejjel, éretlenül nem érthettem meg. A halála előtti esztendőben elmesélte nekünk élete egyik nagy titkát. Hogy mi vitte rá nem tudom, de talán úgy érezte, hogy nem akarja átvinni a túlvilágra anélkül, hogy unokáinak ne mesélné el. 1966 januárja volt. Csikorgó hideg reggel köszöntött a falura, az éjszaka leple alatt pedig lábszárig érő hó költözött a fagyos földre. Az északi szél felszedte a friss hópihéket, és itt is, ott is irdatlan buckákat épített. Anyánk meleg ruhába öltöztetett minket, reggelire forró teát és bundáskenyeret kaptunk, aztán úgy döntöttünk, hogy átmegyünk nagymamához elseperni, ellapátolni a havat. Elveszett a gyalogút a szemünk elől, de azért valahogy átbotorkáltunk nagymama takaros kőporos házához, ahol már csak egyedül lakott, mivel nagyapa három éve meghalt. Csalódottan vettük észre, hogy valaki már járt előttünk, és nem kell havat lapátolni. Természetesen apánk volt, aki munkába menetele előtt elvégezte azt, amivel mi akartuk meglepni nagymamát. Látható örömmel fogadott minket, ez nekem külön is feltűnt. Sohasem láttam vidámnak. Arcára, homlokára vastag ráncokat formált a múló idő, a keserves sors, a sok- sok munka. Mindegy, milyen évszak vagy milyen napszak volt, neki mindig dolga volt. Most azonban olyannak tűnt, mint aki kifejezetten örül, hogy mindhárom unokája meglátogatja. Kenyeret sütött. A még félig sült kenyér illata betöltötte a tágas konyha légterét. Leültünk a meleg kemence mellé, fala hamar átjárta a hidegtől elgémberedett testünket. Pár percig csendben ültünk, figyeltük nagymamát, amint patyolattiszta fehér kötényében tüsténkedik a konyhában. Mindjárt kész, lángos is lesz – mondta, számomra még mindig meglepő kedvességgel. Addig elmondok nektek egy történetet. Rólam szól, s az édesanyámról. No meg az apámról. Az én titokzatos apámról, a ti dédnagyapátokról. Nektek is tudnotok kell róla, hiszen a családunk történetéhez tartozik. Amúgy is kérdeztétek a múltkor, hogy miért van az, hogy engem is Budai Erzsébetnek hívnak, meg az anyámat is Budai Erzsébetnek hívták. Elmondom hát az ő történetüket, és ebből megértitek, hogy a Jóisten milyen kiszámíthatatlanul intézi a mi sorsunkat. S, hogy micsoda véletleneken múlik a születésünk, a létünk, az egész életünk. Édesanyám, a Ti dédnagymamátok Aszalón született 1857. december 22-én. Apja, az én nagyapám Budai Pál volt, aki katonaként szolgált, de az ezredből bizonytalan időre hazabocsátották. Anyját, az én nagymamámat Csontos Borbálának hívták. Nem éltek törvényes házasságban. Anyám az Erzsébet nevet kapta, s bár Budai Pál vállalta a gyereket, s lett a neve Budai Erzsébet, mégis törvénytelennek jegyezték be. Aszalón nevelkedett, majd felnőve férjhez ment egy Fekete József nevű férfihez, így került Megyaszóra. Harminckét éves korára már özvegy lett, mert Fekete valamilyen rejtélyes betegségben fiatalon meghalt. Az én drága szülém igen jó helyen dolgozott, a megyaszói kastélyban, amely Graefl József híres ügyvédé volt, aki később főispán lett Szabolcs megyében, s ezt a kastélyt 1872-ben építtette. Hogy került Megyaszóra Graefl? Úgy, hogy a Harkányi bárók, akiknek Megyaszó mellett az újvilági tanyán volt kastélyuk, óriási földvásárlási üzleteiket ő bonyolította le. Olyan hatalmas földekhez jutottak a Harkányiak a Harangod vidékétől egész le az Alföldig, melyhez fogható kevés volt az országban. Fizetségként 600 hold területet kapott Graefl a Harkányiaktól Megyaszón, és ide építtette a kastélyt és a gyönyörű parkot. Az ügyvéd megszállottja volt a munkájának, és igen későn, 49 évesen nősült. Neje Győrffy Róza bárónő akkor 24 éves volt. A nagy korkülönbség ellenére igen szépen éltek.

Róza jóságos teremtés, adakozó, a szegényeken segítő kivételes szépségű asszony volt, aki egyébként énekesnőként szerzett hírnevet magának. Bár Graeflnek több kastélya is volt, életük nagy részét mégis Megyaszón töltötték. Ennek a bárónőnek volt a komornája az én anyám. Igazi talpraesett, ügyes házvezetőnőként igen nagy megbecsülésnek örvendett nemcsak a házaspár, de az egész személyzet körében. Bensőséges viszonyban volt a bárónővel, a legféltettebb titkaikat is elmondták egymásnak, és kölcsönösen kikérték egymás véleményét. Nem érzékeltette vele sohasem a köztük lévő rangi-társadalmi különbséget. Anyám pedig igyekezett szerény szorgalommal meghálálni a bizalmat. Gyermekük nem született, de hogy miért, erről azért sohasem beszélt Róza. Graefl József még idős korában is szívós munkabíró ember volt, mégis egy erős megfázás következtében meghalt 1889-ben. A legjobb pesti orvosok sem tudták megmenteni az életét. Ezután az özvegyen maradt bárónőnél egyre gyakrabban megjelentek a Harkányiak. Hol az öreg Frigyes, hol a fia, János. Szemet vetettek a gyönyörű kastélyra, a parkra és persze a földterületekre. Sok pénzt ígértek a bárónőnek. Frigyes elvált ember volt, a fia pedig éppen válófélben, így még az érdekházasság is megfordulhatott a fejükben. Róza bárónő azonban valósággal viszolygott a Harkányiaktól. Mindig megvetéssel és gyűlölettel beszélt róluk. Gátlástalan, számító, érzéketlen, karrierista, pénzhajhász família – mondta gyakran. Mint szomszédos arisztokraták persze gyakran találkoztak, össze is jártak, de ezek az események mindig kínos és feszélyezett légkörben zajlottak.