Történt egyszer, hogy Győrffy Róza elutazott néhány napra a Felvidékre a Tátrába. Egy hegyi menedékházat építtetett, és annak az ügyeit intézte. A cselédek is kimenőt kaptak, szinte csak édesanyám tartózkodott a kastélyban. Kora délután váratlanul, bejelentés nélkül megjelent Harkányi János. Akkor már az ország egyik leggazdagabb embere volt, fényes politikai karrier állt előtte. Kocsisa nélkül érkezett, ő maga hajtotta a lovakat. Miután tudomást szerzett róla, hogy a bárónő nincs idehaza, és nem is tér néhány napig vissza, Harkányi ahelyett, hogy eltávozott volna, elkezdte tenni a szépet az anyámnak. Bókolt neki, dicsérgette, hogy milyen ügyes és szép, és már régóta látja, hogy milyen rátermett a munkára. Azt mondta, szívesen látná saját kastélyában Újvilágon. Teljesen levette a lábáról ez a szúrós tekintetű, szakállas ember. S mivel anyám nem is mert, vagy talán nem is akart ellenállni a hírtelen jött kísértésnek, Harkányi másnap, és harmadnap is tiszteletét tette. Ennek a hirtelen jött szerelemnek következtében megszülettem 1891. november 9-én. Harkányi 2 éves koromig még, úgy ahogy segített minket. Terményt, vagy pénzt küldött, mintha valami elvégzett munka ellenértékét fizetné ki. A gyerek persze egyáltalán nem érdekelte. Túl volt egy váláson, második házasságát kezdte. Aztán Győrffy Róza sem maradt özvegy sokáig. Férjhez ment egy tőle 18 évvel fiatalabb mérnökhöz, Deréky Gyulához. Édesanyám az én születésem után még 5 évig szolgált a kastélyban, aztán úgy gondolta, elég volt. Belefáradt ebbe a munkába, meg Róza is megváltozott fiatal férje oldalán. Aztán a bárónő is jobblétre szenderült 1911- ben. Már jegyben voltam nagyapátokkal. Elmentünk a temetésre, anyám is jött. Nagyon sokan voltak, mert igen szerették Rózát. Ezután Deréky az első világháború idején eladta a kastélyt és a hozzá tartozó gyönyörű parkot. Ki más vette meg, mint báró Harkányi János, 1 millió magyar koronáért. De még azt nem mondtam nektek, hogy amikor édesanyám otthagyta a kastélyt, napszámosnak állt egy megyaszói zsidó földbérlőhöz. Szántott, vetett, aratott, amit kellett. Én pedig mentem vele, s amit tudtam, segítettem. Nem is volt gyerekkorom, csak az iskolában és a templomban pihentem kicsit. Meg tanultam írni, olvasni, számolni, amit kellett, de ha csak tehettem, én is mentem vele dolgozni. Reggel mentünk, este jöttünk. Nem éreztem a csontjaimat estére. Aztán az én édes mamám hozzáment Danyikó Andráshoz, egy képmutató emberhez, aki igen jónak, dolgosnak, józan életűnek mutatta magát, aztán többet aludt a borospincében, mint a saját ágyában. Született egy testvérem, Lídia. Nem mondom, hogy túlságosan örültem a mostohaapámnak, de a testvéremmel jól megvoltunk. Danyikó András szervezetén aztán kifogott a sok savanyú bor, és ő is korán elment. Én pedig lassan felcseperedtem, de még mindig abban a tudatban voltam, hogy egy ismeretlen napszámos az apám. Még kisebb koromban sok mesét és különféle történeteket hallottam a kastélyban történő dolgokról. Egy balladát különösen gyakran mondott el édesanyám, amit ő is hallott valakitől, és valahol a környéken történt, és nem szólt másról, mint egy báróné és egy szegény béreslegény titokzatos és tragikus szerelméről. Sokat hallottam ezt a történetet, de aztán évekig nem. Egy este eléálltam, és kértem, mesélje el újra azt a régi balladát, amit egykor annyiszor elmondott. Ímmel-ámmal elkezdte a történetet, de arra lettem figyelmes, hogy egy hirtelen fordulattal megváltoznak a szereplők. És a mese egy gazdag nemesről, és annak titkos szerelméről, egy egyszerű szegény cselédlányról szólt. Kérdőn néztem rá, és akkor elmondta, hogy a nemes nem más, mint a Harkányi báró, és a cselédlány pedig ő maga. És ez a szerelem csak néhány napig tartott. Viszont a gyümölcse én vagyok. És akkor elmesélte életének ezt a részét. Így tudtam meg, hogy ki is az apám. Hogy nem egy ismeretlen napszámos, hanem a báró. Sohasem beszéltem az apámmal. Látni is csak egyszer láttam. Talán 15 éves lehettem, nagy ünnepség volt Megyaszón, már nem emlékszem milyen alkalomból. A községháza előtt már sok ember összegyűlt, várták Harkányit. Én is ott bámészkodtam, egyszer csak négylovas hintóval hatalmas porfelhőt kavarva megjött a báró. Kocsisa kevélyen, dölyfösen káromkodott a bakon, megvető pillantásokkal mérte fel a tömeget. A báró leszállt, és kezet rázott az elöljárókkal. Elindult befelé az épületbe. Szakállas, szúrós tekintete izgága rosszkedvvel párosult. Ahogy elment mellettem, gondoltam, ráköszönök, és megkérdem „hogy van, Édesapám?” De meg se mertem mukkanni. Nem éreztem iránta semmit. Se gyűlöletet, se szánalmat, szeretetet meg végképp. Édesanyám szegény 1924-ben halt meg 68 éves korában, amikor apátok 4 éves volt. Harkányi Jánost sem hordozta a jó Isten a tenyerén, hiába volt mérhetetlenül gazdag, hiába vitte sokra, hiszen kereskedelmi miniszter is volt a Tisza- kormányban. Első házassága, melyet apja testvérének lányával, az unokatestvérével kötött, teljesen tönkrement. Kislánya 7 éves korában halt meg, fia 20 évesen maradt oda az első nagy háborúban valahol Galíciában. Aztán a báró is jobblétre szenderült 1938-ban. Apátok 18 éves volt, levente-rajparancsnok. A temetés előtti napon már izgatottan mondta, hogy másnap a leventék sorfalat fognak állni a koporsónál. Vasárnap volt. A templom is elmaradt. Lovas szekerekkel mentek a temetésre, én pedig, ahogy az ebédet főztem, elmerengtem a régmúlt emlékein. Anyám arca, a múltba veszett titkolózás, a miértek sokasága, a megaláztatások, minden, minden felrémlett bennem. Nagyapátok rám is szólt, hogy talán nem érzem jól magam? Kora délután megjött a fiam a temetésről. Lelkesen mesélte, hogy az újvilági kúria udvarán hogyan zajlott a szertartás. A teraszt fekete gyászlepel borította, a koporsót gyertyák övezték ezüst gyertyatartókkal. Az egész udvar telis-teli volt emberekkel. Az egész temetés olyan méltóságosan egyszerű volt, mintha nem is egy dúsgazdag nemest, hanem bármely más földi halandót kísérnének utolsó útjára. Dicsérte a csanálosi evangélikus lelkészt, aki szívbemarkolóan szép szavakkal búcsúztatta a megboldogultat. Ahogy hallgattam apátokat, könny futott a szemembe, elszorult a torkom, de nem szóltam semmit. Este aztán nem bírtam tovább, és elmondtam neki, hogy fiam, te a nagyapád temetésén voltál. Az én apámnak adtad meg a végtisztességet. Apátok szelíd mosollyal ölelt magához. Nem kért számon semmit, csak nyugtatott, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Hiszen én nem tehetek arról, hogy az apám nem vállalt fel engemet. És azt is megértette, hogy miért nem mondhattam el hamarabb. Éreztük, hogy itt nagymama erőteljes hangsúllyal pontot tesz a történet végére, de azért mi még kíváncsiskodtunk: És mi lett a kastélyokkal? Az újvilági kastélyból a II. világháború idején elmenekültek a Harkányi- leszármazottak. Bár átkeresztelkedtek, de zsidó származásuk miatt elhurcolhatták volna őket. A harcok is alaposan megrongálták a hatalmas épületet. Aztán a háború után a megyaszóiak egyszerűen elkezdték széthordani saját hasznukra a köveket és egyéb építő anyagokat. Volt azért egy jó gondolkodású katolikus ember, akinek a közbenjárására a köveket sokkal nemesebb célra hasznosították, és így épült fel a falu közepén a katolikus templom. A megyaszói kastélyt, miután Deréky eladta Harkányi Jánosnak, a húszas és harmincas években a báró testvére, György lakta a családjával, de a II. világháború idején ők is eltűntek a faluból. Aztán a háború után 1948-ban államosították, és nevelőotthon lett belőle. Most is láthatjátok a gépállomás mellett. Még a halastó is megvan. No, gyerekek, kisült a kenyér! – mondta nagymama, ezzel a maga részéről befejezte a történet mesélését. Gyakorlott mozdulatokkal csúsztatta a lapátra a kenyereket, és szedte ki a kemencéből. Aztán jöttek szépen sorban a lángosok is. Forró volt még minden, csodálatos illattal gőzölögtek. Kaptunk egy-egy nagy szeletet. Fokhagymás zsírral bekente vékonyan a tetejét. Sózzátok meg, ahogy szeretitek. – tette még hozzá. Megyünk, majd az úton megesszük. – mondta valamelyik testvérem. Illedelmesen megköszöntük a finomságot, és indulni készültünk. Amikor elköszöntünk, valami furcsát láttunk nagymamán. Ráncos arca, homloka mintha kisimult volna. Könnybe lábadt szeméből végtelen megkönnyebbülés áradt, s ahogy kikísért minket a kapuig, láttuk amint meggörnyedt teste felegyenesedik. Elindultunk hazafelé a sűrű hóesésben. A feltámadó szél szemünkbe fújta a friss hópihéket. Hátra-hátra néztünk, amíg láttuk nagymama halványodó fekete körvonalait a kapuban. Testvéreim halkan beszélgettek egymással. Ők már sejtették, hogy miről is szólt a történet. Én némán baktattam mellettük, jókorát haraptam a hidegben is forró lángosból, és arra gondoltam, hogy de jó is lenne már felnőttnek lenni, hogy én is megértsem az élet furcsa dolgait. Főleg a véletleneket meg a titokzatosságokat. Mert azokból bizonyára igen sokat teremtett a Jó Isten.