Urbán Béla 1958. december 1-jén született Miskolcon, egy tősgyökeres megyaszói család negyedik, legkisebb gyermekeként. Édesapja, Urbán József sokoldalú tehetsége, istenhite és embersége révén a falu közmegbecsülésnek örvendő tagja volt. Édesanyja, Tóth Irma szintén megyaszói gyökerekkel rendelkezett, aki férjével együtt nagy szeretetben, erős hitben nevelte gyermekeit. A kis Bélát három testvér fogadta örömmel: Irma, aki ekkor már 14. évében járt, s szinte második anyaként nevelgette kisöccsét, Terézia, aki hat, valamint József, aki négy évvel volt idősebb. Ők a viszonylag nagy korkülönbség miatt már nem is annyira játszópajtásai, mint inkább kisöccsükre vigyázó, neki játékot készítő, számára a saját édességükről is lemondó nagyobb testvérei voltak. Béluska – ahogyan becézték a kedves, eleven, mindig mosolygó kisfiút – az egész család dédelgetett kedvence lett, de anyai gondoskodással vette őt körbe Szűcs mama is, az utcában lakó közeli jóbarát, kinek Béla a távolba szakadt egyetlen fiát pótolta már a nevével is. Vidáman teltek a kisgyermekévek, majd 1965-ben a megyaszói (mai nevén Mészáros Lőrinc) általános iskolába került, ahol 1973-ban végzett Hubay Miklósné tanárnő osztályában. Jól tanuló, derűs, kedves, szófogadó, segítőkész gyerek volt otthon is, az iskolában is. 1973-tól a szerencsi Bocskai István Gimnázium matematika tagozatán folytatta tanulmányait, és itt érettségizett 1977-ben. Ebben az iskolában szerette meg a kosárlabdázást, barátaival rendszeresen járt edzésekre, játszott a meccseken. De nagyon szeretett futballmérkőzésekre is járni, nézőként. Mindegy volt, hogy a diósgyőri vagy a megyaszói futballpályán futottak a játékosok a labda után, ő ott ült vagy állt a nézők között. De szívesen és sokat játszott nővére gyerekeivel is. Eközben otthon a családi ház körül is sokat segített, hisz még 20 éves sem volt, amikor elveszítette édesapját, s ezután – mivel testvérei akkor már elkerültek a családi háztól – neki kellett ellátnia az állatok körüli teendők nehezebbik részét, és ő volt édesanyja támasza. 1985-ben kötötte össze életét az újcsanálosi Gál Máriával, és 37 éven át, míg együtt élhettek, az első szótól az utolsóig megtartotta Isten színe előtt elmondott fogadalmát. Feleségével való szövetsége hűen példázza Márk evangéliumának férfi és nő kapcsolatáról mondott szavait: „Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez, És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test.” Új családjába nagyon hamar beilleszkedett, megszerette őket, és ők is a kedves, segítőkész vejet, sógort, nagybácsit. Feleségének szülei, akik halálukig együtt éltek a fiatal házaspárral, saját gyerekükként szerették vejüket, aki idős korukra megnyugtató, biztos támaszuk lett. Béla és felesége sok munkával, szorgalommal tovább építették, szépítették a közös családi fészket, igazi kis paradicsomot varázsolva maguk köré. 1993-ban megérkezett egyetlen gyermekük, szemük fénye, Kristóf. Innen kezdve ez a szoros életszövetség e három ember eltéphetetlen családi kötelékévé vált. 29 éven át együtt örültek gyermekük kedves, szeretetre méltó személyisége kibontakozásának, tanulmányi sikereinek, az érettségi bizonyítványának, majd a diplomájának. Édesapja még tanúja lehetett a már mérnök Kristóf első munkahelyi sikereinek is. Urbán Béla Megyaszóról Újcsanálosra kerülve hamar beilleszkedett a falu és a helyi református egyház közösségébe. Rokonszenves, intelligens egyéniségével elnyerte a csanálosiak bizalmát és szeretetét, melyet az is bizonyít, hogy egy ideig önkormányzati képviselővé választották, a református egyháznak pedig presbitere, illetve főgondnoka is volt. Urbán Béla életének másik nagyon fontos területén, a munkájában is igazi példamutató ember volt. Az érettségi után, 1979-ben látszerész optikus végzettséget szerzett, s a miskolci Ofotért üzletben helyezkedett el. Itt nagyon rövid idő alatt elnyerte a vásárlók bizalmát mindig előzékeny, szolgálatkész és magas színvonalú munkájával, kedves egyéniségével. 1989-ben újabb szakképesítést szerzett, felsőfokú optometrista látszerész lett, aki minden olyan szemhiba korrekcióját elvégezhette, ami műtéti beavatkozást nem igényel. Később a szinvaparki Optirexhez került, majd néhány évvel ezelőtt sajnos úgy alakult az élet, hogy ez az üzlet megszűnt, s az ugyancsak miskolci Major-Minor Optika és Magánrendelőben kezdett dolgozni. Az újonnan induló üzletbe követték Őt korábbi kliensei, hiszen amellett, hogy munkáját végtelen lelkiismeretességgel és precizitássa végző, kiváló és megbízható szakember volt, Urbán Bélát nagyon szerették mint Embert is jóságáért, türelméért, kedves mosolyáért, humoráért. Sokévi lelkiismeretes munkája után már várta a jól megérdemelt nyugdíjaséveket, amikor majd kedvére, kötöttségek nélkül rendezgetheti a családi archívumot, kutathat tovább a régi anyakönyvekben, ami oly nagy szenvedélye volt szűkre szabott szabadidejében. Várta a gondtalan hétköznapokat és ünnepnapokat szerető családja körében, amikor már nem az idő szorításában kell élni és tervezni. Nagyon megérdemelte volna… S ezt a töretlen, szép emberi sorsot zúzta szét a kegyetlen betegség, és tett a végére iszonyú pontot a halál. Az öt hónapon át tartó szenvedés, a reményből a reményteleségbe való újra és újra visszazuhanás, az orvosi vizsgálatok véget nem érő sorozata, az egyre fogyó erejének tudata sem tette őt türelmetlenné, nem zúgolódott, nem vádaskodott, méltósággal és végtelen türelemmel, arcán fájdalmas, szelíd mosollyal hordozta keresztjét. Mert erőt adott neki családjának, hozzátartozóinak óvó, féltő, gondoskodó szeretete, a sok biztató, erőt adni akaró üzenet, az orvosok látható erőfeszítései, de talán mindenek fölött Jézus Krisztusba vetett hite. De a fölöttünk való másképp látta jónak az ő sorsa rendezését, és ebbe bele kell nyugodnunk. Mert csak a fizikai teste halt meg, ő itt marad közöttünk. Itt maradt mindaz az érték, amit személyisége teremtett, amit a példájával megmutatott mindannyiunknak, akik részese lehettünk rövidebb-hosszabb ideig az életének. Mert Ő elmondhatja Pál apostol szavaival: „…elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon.” Presbiterként két alkalommal is azt a szép és megtisztelő feladatot kapta, hogy a vasárnapi istentiszteleten a lelkipásztora távollétében ő tartsa meg a szolgálatot. Hangozzék most el földi pályafutásának végigkövetése után Istenhez szóló fohászának egy részlete, melyet 2005. április 24-én mondott el az újcsanálosi református templomban. Szolgáljanak most az Ő szavai, az Ő imája is a mi vigasztalásunkra: „…örök Isten, mennynek és földnek hatalmas Ura… Te látod, mennyire hiányzik a mi életünkből a békesség és a szeretet. Nézd, mennyi a nyugtalan lélek, mennyi a fájó szív, mennyi a könnyes arc, mennyi a bánat és a gyász. Testi és lelki békességre vágyakozik az emberek többsége, erre vágynak a népek, a nemzetek, az egész világ. Hajolj le hozzánk, Istenünk! Nyugtasd meg a zaklatott lelkeket, gyógyítsd meg a fájó szíveket, töröld le a hulló könyeket! Békítsd meg egymással a háborgó népeket, nemzeteket, hiszen Te magad vagy a béke, te magad vagy a szeretet.”