A BÉRES CSEPP (Szüleink emlékére)

1977 szeptembere volt. Nővérem már Nyíregyházán élt és dolgozott, bátyám pedig az egykori Szovjetunióban, Kijevben tanult. (Legidősebb nővérünknek akkor már régen külön családja volt.) A nagyszüleink által épített lakásban így hármasban éldegéltünk: anyánk, apánk és én, a legkisebb legfiatalabb gyermek. Ebben az évben érettségiztem, és elkezdtem tanulni a látszerész szakmát. Édesapánk beteg lett. Súlyos beteg. Kezdetben senki sem mondta meg, hogy baj van, hogy a leletek nem sok jóval kecsegtetnek Csak láttam, hallottam, hogy valami nagyon nincs rendben. Ha elmentem az istálló előtt, azt hallottam, hogy szüleim félhangosan zokognak, miközben végződnek a tehenek körül. Nem értettem, hiszen nem ért minket semmi olyan kár, vagy nem volt semmilyen családi perpatvar (egyébként se nagyon volt, legfeljebb kisebb zsörtölődések, sértődések). Ahogy teltek a napok, egyre inkább láttam, hogy könnyes a szemük, és apánk egyre fáradtabb, aluszékonyabb, erőtlenebb. Persze akkor már közel 20 éves felnőttként sejtettem, hogy valami betegség lehet az ok. Aztán jöttek gyakori rosszullétek, amikor el kellett mennem Bíró doktorért, akit leggyakrabban a buszmegállóban lévő italboltban találtam meg. Szinte sose volt józan, de mindig készségesen eljött. Adott injekciót, vagy írt fel gyógyszert. De mindig azt mondta – ismerve Apánk vizsgálati eredményeit – „Józsi bácsinak kórházba kéne menni műtétre. Talán az még segít.” De ő először úgy döntött, nem megy kórházba. Az imádság meggyógyítja. Rábízza életét a Jó Istenre, és ha imában járulunk elé, ő, a család, a gyülekezet, akkor a gyilkos kórt elveszi tőle a Mindenható. Hiszen egész életét neki szentelte. Gyerekkorát, fiatalkorát felnőttkorát átszőtte az Isten iránti feltétel nélküli hit, és ennek mindent alárendelő vallásos érzület. Felvállalt mindenféle konfliktust az Isten ügyéért, feláldozott minden lehetőséget, amit elérhetett volna tudása és tehetsége alapján az életben, mert azt mondta, hogy nem hajlandó ateista társadalomban magasabb funkciót betölteni, még a jobb megélhetésért sem. Isten dicséretével kelt, Isten dicséretével feküdt. Nem volt képmutató, ahogyan hitt, úgy is élt. Pont őt ne gyógyítaná meg a Jó Isten? Hiszen hány, de hány bizonyságot hallott már csodálatos gyógyulásokról!

Kezdetben mi is úgy gondoltuk, hogy a jó embereknek, a mély hitben élő embereknek, így apánknak is nagyobb esélye van az Istentől jövő gyógyulásra, mint annak, aki sohasem foglalkozik ilyen dolgokkal. Kicsit naivan még azt is gondoltuk, hogy egy ilyen embernek nem is lett volna szabad megbetegednie, ha van igazság a földön és az égben. De nyilvánvaló lett, hogy az élet és halál kérdése nem ilyen szabályok szerint működik. Aztán eljött az október. A helyzet nem javult, sőt rosszabbodott. Ekkor terjedt el a hír az országban, hogy egy kisvárdai biológus professzor feltalált egy szert, ami gyógyítja a rákot. Fantasztikus gyógyulásokról lehetett hallani, súlyos betegekről, akikről már lemondtak az orvosok, és e szer hatására teljesen tünetmentesek lettek. A csodaszert a feltalálójáról Béres cseppnek nevezték, de csak Kisvárdán, a professzor lakásán lehetett hozzájutni. Édesapánk is hozzájutott egy üveghez, egy volt utcabeli család jóvoltából, akik személyesen keresték fel a professzort. Talán a remény is táplálta, hogy úgy érezte, használ, és erősödik. Tehát továbbra sem megy kórházba műtétre. Elmúlt az ősz, átléptünk az 1978-as esztendőbe, átvészeltük a hosszú telet is. A csepp vészesen fogyott. Elhatároztuk, hogy valaki elmegy Kisvárdára gyógyszerért. A feladat rám várt. Izgalommal vártam a napot. Éreztem, hogy ez egy igazi küldetés, amit mindenáron teljesítenem kell. Azon a csendes kora tavaszi napon korán indultam. A legkorábbi busszal, ami Szerencs felé közlekedett. Szerencsen felszálltam a nyíregyházi vonatra, hogy aztán onnan szintén vonattal Kisvárdára érkezzem. Azt mondták, korán oda kell érni, mert délutánra, mire a professzor úr hazaér, már nagy tömeg várja, és vagy jut a szerből, vagy nem. Tehát időben kell a sorban jó pozíciót szerezni. Így is történt. Harangszóra már Kisvárdán voltam. Nem kellett útbaigazítást kérnem. Csak mennem kellett az emberek után, akik, mint valami zarándokok, indultak a professzor háza felé az állomásról. Amikor néhány tucat ember társaságában odaértem, már tekintélyes tömeg állt a kapuban az egyszerű, pedáns kockaház előtt. Próbáltam jól helyezkedni, mindig kicsit közelebb és közelebb kerülni a kapuhoz. Közben hallgattam a reménykedő emberek beszélgetéseit. Történetek sokasága gyűlt össze egy csokorba. Mindegyik példa arról szólt, hogy hogyan gyógyultak meg olyan betegek, akikről már az orvosok is lemondtak. A délután csigalassúsággal telt, de csak eljött az öt óra, mire Béres dr. úr hazaért fehér színű Zsigulijával. A kapuban a tömeg fegyelmezetten nyílt szét, hogy utat engedjen az autónak. Rosszkedvűnek és fáradtnak látszó ősz hajú ember szállt ki, és határozott léptekkel indult be a házba. Néhány perc múlva kijött, és a tömeg felé fordulva így szólt: „Csak annak tudok szert adni, aki hozott kórházi zárójelentést és csereüveget”. Hál’ Istennek, nálam volt minden, apám kórházi vizsgálati papírja és két csereüveg. Hamar be is jutottam. Az előszobában Béres dr. elvette az orvosi papírt, belenézett, valamiket mondott, de, hogy mit, nem tudtam megjegyezni, annyira izgatott voltam. Kaptam két tele üveget. Zavartan próbáltam fizetni a nálam lévő gyűrött ötszázassal, de ő nem fogadta el a pénzt. Máris intett a következőnek. Úgy mentem le az állomásra, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lenne a táskámban. Amikor Szerencsre ért a vonat, már összeért az este és az éjszaka. Semmilyen busz nem indult már Megyaszó irányába. Gyalog vágtam neki az útnak. Kicsit fáradtan, de boldogan és elégedetten róttam a kilométereket. Elhagytam Bekecset, Legyesbényét, a végtelen hosszúnak tűnő bényei lapost, a gilipi partot, hogy aztán valamikor éjjel három óra felé bezörgessek az ablakunkon. Szüleim nem aludtak. Határtalan volt az öröm, hogy sikerült Béres cseppel hazatérnem. Fáradtságomat elnyomta a boldog tudat, hogy küldetésemet sikeresen teljesítettem. Teltek a napok, a hetek, eljött a május. Számunkra fájdalmasan szomorú május. Édesapánk állapota jottányit sem javult, sőt egyre inkább rosszabbodott. Hiába volt a „csodaszer”, hiába imádkoztunk. Egy szokásos fájdalmakkal teli éjszaka után úgy döntött, bemegy a kórházba, és aláveti magát a műtétnek. Én mentem be Apánkkal a mentővel. Indulás előtt lejöttek a szomszédok, jókívánságokat mondtak, de talán inkább elbúcsúztak. Bogár kutya szomorúan nyüsszögött a kiskapuban. Reményvesztettek lettünk legbelül mindannyian. Sohasem felejtem el a mentőben Apánk végtelenül szomorú tekintetét. Az orvosok a kórházban semmi jóval nem biztattak. Sokkal hamarabb kellett volna műtétre jelentkeznie. Sokszor elgondoltam, talán lehettünk volna határozottabbak vele. Talán lehettünk volna bizalmatlanabbak a Béres csepp iránt. Talán sejthettük volna, hogy az Istentől jövő gyógyulás, az abban bízó mindent elsöprő erős hit egy igen összetett és bonyolult fogalom, és a Jó Isten is csak orvosokon keresztül gyógyít. Persze lehet, ha hamarabb megy műtétre, a dolgok akkor sem történtek volna másként. 1978. május 24 –én a Fotóáruházban dolgoztam. Onnan mentem be a kórházba, hogy meglátogassam a műtét után már a kórteremben lábadozó édesapámat. Amikor megláttam sógoromat az osztály folyosóján, rossz sejtésem támadt, ami be is igazolódott. „Meghalt” – mondta tömören. Iszonyatos fájdalommal, de fegyelmezett méltósággal vettük tudomásul a megváltoztathatatlan tényt. A temetés akkor még háztól volt. Az udvar teljesen tele volt emberekkel. Még a kapu előtt, az utcán (közön) is sokan álltak. A fekete halottas hintó már kikanyarodott a műútra, amikor visszanézve láttam, hogy a gyászmenet vége még el sem indult a kapunk elől. Nagyon sokan eljöttek, hisz a falubeliek is szerették és tisztelték. Azóta sok-sok év eltelt már, mégis olyan, mintha most is itt lenne közöttünk. Mintha csak a teste ment volna el 35 évvel ezelőtt. Minden tettünkben, cselekedetünkben, jó és rossz helyzetünkben, örömünkben, bánatunkban velünk van a lelke. Kétkedéseinkben, vívódásainkban, döntéseinkben ott a magunkban feltett kérdés: vajon ő is így tenne, vajon onnan fentről helyesli, amit éppen cselekszünk? Mindannyian abból a jóságból, abból az emberségből merítünk erőt ma is, ami őrá oly jellemző volt. Ez nem változott az évek, évtizedek alatt. És ez így lesz, amíg élünk. Ez az ő legnagyobb hagyatéka. És hogy visszatérjek a megemlékezésem címére: abban a végtelen, időtlen országban, ahol édesapánk él, ahová a tisztalelkű jó emberek kerülnek, ott lakik már a Béres csepp feltalálója Béres József is. Aki munkássága során sok embernek adott legalább reménységet, ha gyógyulást nem is tudott mindig adni. És ott lakik édesanyánk is, aki mindentől függetlenül a Béres csepp szinte állandó fogyasztója és Béres dr. nagy tisztelője volt. Nyugodjatok békében. (2013. május)