1967-et írtunk. Ködfelhőbe burkolódzott, hideg, nyirkos késő novemberi nap volt. A fákon zúzmarák lógtak, mintha csak december lenne, de a hóesés még váratott magára. Csúszós, rideg ónos eső hullott alá az égből. Az ősz melankolikus sárgásbarna színei keveredtek a közeledő tél fehér színeivel. Meleg ruhába öltözött, állig beburkolózott nénikék és bácsikák csoszogtak az utcán. Késő délután volt, hamar sötétbe hajlott az amúgy is ködös, borongós nap. Odahaza voltunk mindannyian. A mi egyhangú, monoton hétköznapi életünkbe ünnepet varázsolt egy örömteli esemény: Csomagot kaptunk Amerikából. „Megküszködtem vele” – mondotta Apánk, elmesélve a csomag hazahozatalának történetét. A termetes pakk alig fért a bicikli hátsó ülésére. Nehezen lekötötte, de így is billegett rajta, így egyik kezével fognia kellett, míg egy kézzel a kormányt irányítani, és egyensúlyozni a síkos úton, hogy ő maga is biciklistől, csomagostól el ne essen. S eközben a szél szakadatlan fújta szemébe a hideg ónos esőt. „Azért hazaértem Isten segítségével” – summázta, míg körbeálltuk az asztalon lévő csomagot. Természetesen először imádkozott Apánk, megköszönve a Jó Istennek, hogy hozzásegített ehhez az ajándékhoz az amerikai rokonság jóvoltából. Aztán elkezdődhetett a csomag módszeres kibontása. Precíz és alapos volt a csomagolás. A papír alatti hófehér vászon semmihez sem hasonlítható jellegzetes illata még ma is itt van az orromban. Nemcsak a csomagoló papírra, hanem a vászonra is fel volt írva a címzett és a feladó. A feladó azaz Louis Fejes, Fejes Lajos apánk unokatestvére volt, a napfényes Florida Miami városából. Lajos bátya (mert ismeretlenül is így neveztük) az 1920-as évek közepén vándorolt ki Amerikába. Édesanyja, nagyapánk nővére 1911-ben hagyta el Nagy-Magyarországot, és New Yorkban telepedett le. Lajos fia 7 éves volt akkor. A kisfiút nagyapánk és nagymamánk nevelte fel teljesen felnőtt koráig, hogy aztán 20-21 évesen úgy döntsön, hogy kivándorol anyja után New Yorkba. Ő is bőven kiitta az emigránsok olykor igen keserű poharát. Dolgozott aranyásók mellett, anyja szatócsboltjában, vállalt alkalmi munkákat, s aztán volt hosszú évekig házmester. Amikor már úgy gondolta, hogy megteheti, elhagyta a zsúfolt világvárost, és feleségével Erzsébettel Florida államba költözött, hogy közelebb legyen Richárd fiához és unokáihoz. A csomagból lassacskán kerültek elő a csodásabbnál csodásabb ajándékok. Nesquick kakaó. Csodálatosan édes, fenségesen finom volt. Persze túl sok sütemény nem készült belőle, mert legtöbbször úgy, ahogy a dobozban volt, magában megettük. Aztán jöttek sorba: rágógumi híres színészek fényképével, hihetetlenül finom ízű cukorkák: narancs, citrom, eper, málna ízekkel… szabályosan gömbölyűek voltak, átlátszó papírba csomagolva; sós mogyoró légmentesen lezárt csavaros tetejű dobozban, s aztán rengeteg ruhanemű. Ilyen ruhákat csak filmekben láttunk volna, ha lett volna televíziónk, vagy jártunk volna moziba. Ingek, pulóverek, nadrágok, szoknyák, nyakkendők. Aztán különböző használati tárgyak: töltőtoll, ceruza, borotva stb. Tátott szájjal figyeltük az előkerülő fantasztikus dolgokat, és nagyokat ujjongtunk. „Hál’ Istennek – nem bontották fel” - mondta Apánk célozva arra, hogy a csomag a „lesajnált” kapitalizmusból érkezett a „felmagasztalt” szocializmusba, és szavunk nem lehetett volna, ha ezeket felbontják, ellenőrzik, vagy egyszerűen elkobozzák. De valami oknál fogva sose tették, pedig sok csomagot kaptunk. Hamar végeztünk a csomag tartalmának felfedezésével, és szép lassan a helyére került minden. Módjával ettünk az édességből, szüleink elpakolták a ruhaneműket, és megszokott medrében zajlott tovább a hétköznapi őszi este.

CSOMAG AMERIKÁBÓL (Nagymama emlékére)

Apánk az asztalhoz kucorodva elővette táskarádióját, melyhez szigetelő szalaggal volt hozzárögzítve az elem, és bekapcsolta. Megszokott mozdulatokkal tekert rajta keveset, és máris megszólalt egy jellegzetes férfihang a messzi éterből: „Itt Washington Amerika hangja… Köszöntöm kedves hallgatóinkat… híradásunk következik…” A magyar adás szignálzenéjét még ma is végig tudom fütyülni. Az egész dallam itt van a fülemben. Aztán kicsit elvándorolt a hang, kicsit zúgott, mire Apánk halkan megjegyezte: „zavarják”. Minket persze nem különösen érdekelt a politika, sem az, hogy milyen az az ország, ahol a mi rokonaink élnek… Csak az volt bennünk, hogy milyen hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy ők ott a messzi Amerikában gondolnak ránk. Hangos papírcsörgések közepette vitattuk meg ezt a csodálatos napot, mire Apánk felénk fordulva szigorúan, de szelíden szájára tette a

mutatóujját. Értettünk belőle, és lecsendesedtünk. A messzi éterből a megszokott férfihang híreket olvasott. …. „Lyndon Johnson amerikai és Alexej Koszigin szovjet elnök forródrótos megbeszélést tartott a közel- keleti rendezés fontosságáról… Továbbra sem vonja ki csapatait a Pentagon Vietnámból… UFO-nak látszó tárgyat láttak egy amerikai légibázis fölött.” Lassan végképp leereszkedett az este. Kicsi, fehér tűzhelyünkben élénken lobogott az akác, békés melegséggel árasztva el az egész szobát. Anyánk kihúzta a tepsit a sütőből, melyben sült krumpli gőzölgött. Asztalra került a só, a házi vaj, a házi tej. Nem is kellett egyéb vacsorára. Kicsit még beszélgettünk, majd komótosan elkészültünk a lefekvéshez. A csendes éjszaka szép álmokkal adott édes pihenést.