Kellemes nosztalgiával gondolok vissza a középiskolás diákéveimre azért is, mert egyetemre, főiskolára nem jártam, így a felnőtté válás küszöbén ez volt számomra az utolsó nagyobb baráti közösség, melybe nemcsak a saját osztályom több tanulója tartozott, hanem néhány más évfolyamtársam, a tanárok némelyike, no meg az iskolai és a városi kosárlabdacsapat tagjai is. Az osztályunkról s főképp a több mint tíz fiú tanulóról tárgyilagosan el kell ismerni, hogy javarészt nehezen kezelhető, kirívó viselkedésű és öltözködésű, minden ellen lázongó, csapongó lelkületű egyéniségekből és szürke egerekből álló, illúziókat és álmokat kergető csapat volt, amely a tanárok többsége szemében joggal nem tartozott a példakép kategóriába. Nem mi voltunk az akkori szocialista erkölcs (ha volt ilyen) megtestesítői.
DIÁKÉVEK A BOCSKAI ISTVÁN GIMNÁZIUMBAN
De voltak (és nem is kevesen), akik éppen emiatt szerették az osztályunkat, mert volt színe és kavalkádja. Nem veszett négy év tompa szürkeségébe. Ennek ellenére nagyon sok megkövetni valónk lenne, ha ezt egyáltalán igényelnék akkori tanáraink. A teljesség igénye nélkül szívesen emlékszem Jánosi tanár úr magyaróráira, melyek az akkori időben megszokott tanítási módszerektől teljesen eltértek. Nála lehetett Rejtő Jenő a világirodalom legnagyobb alakja, csak saját, önálló véleménye legyen a diáknak. Szívesen emlékszem Tokaji tanárnő szigorára, mert e nélkül a mi csoportunkban az egyszeregyet sem igen lehetett volna tovább ragozni. Szabó tanár úrral elfogult vagyok, mert, a sport szeretetét táplálta belénk, és sokszor jóval nagyobb toleranciával bánt velünk, mint hogy azt megérdemeltük volna. Magyar tanár úr legnagyobb érdeme az volt, hogy kibírta velünk négy évig mint osztályfőnök. Akkor nem így gondoltuk, de felnőttfejjel azt mondom, nem ő volt rossz pedagógus, mi voltunk sokszor elviselhetetlenek. Szívesen emlékszem Makó tanárnő oroszóráira, amiket talán ő sem vett komolyan, nem beszélve a világnézeti órákról, melyek olykor mérhetetlen komolytalanságba fulladtak. Én arra is szívesen emlékszem, hogy hogyan bujdostunk Laczkó tanár úr szigorú tekintete elől bozontos hajunkkal, borotválatlanságunkkal, összefirkált, összetépett iskolaköpenyünkkel. Elnézhető nekem, hogy konkrét sztorikat, történeteket nem mesélek, bár sok volt, egyet sem akarok kiemelni, esetleg pontatlanul idézni, az idő távlatából is, rossz is kicsit másként vetül, no meg a memóriánk sem egyformán idéz vissza minden akkori szituációt, egy adott helyzetet. (Az írás A szerencsi Bocskai István Gimnázium története című kötetben jelent meg 1994-ben. Szerkesztette: Kiss Attila–Lapis László.)
DIÁKÉVEK A BOCSKAI ISTVÁN GIMNÁZIUMBAN
Kellemes nosztalgiával gondolok vissza a közép is ko - lás diákéveimre azért is, mert egyetemre, főiskolára nem jártam, így a felnőtté válás küszöbén ez volt számomra az utolsó nagyobb baráti közösség, melybe nemcsak a saját osztályom több tanulója tartozott, hanem néhány más évfolyamtársam, a tanárok némelyike, no meg az iskolai és a városi kosárlabdacsapat tagjai is. Az osztályunkról s főképp a több mint tíz fiú tanulóról tárgyilagosan el kell ismerni, hogy javarészt nehezen kezelhető, kirívó viselkedésű és öltözködésű, minden ellen lázongó, csapongó lelkületű egyéniségekből és szürke egerekből álló, illúziókat és álmokat kergető csapat volt, amely a tanárok többsége szemében joggal nem tartozott a példakép kategóriába. Nem mi voltunk az akkori szocialista erkölcs (ha volt ilyen) megtestesítői. De voltak (és nem is kevesen), akik éppen emiatt szerették az osztályunkat, mert volt színe és kavalkádja. Nem veszett négy év tompa szürkesé - gébe. Ennek ellenére nagyon sok megkövetni valónk lenne, ha ezt egyáltalán igényelnék akkori tanáraink. A teljesség igénye nélkül szívesen emlékszem Jánosi tanár úr magyaróráira, melyek az akkori időben megszokott tanítási módszerektől teljesen eltértek. Nála lehetett Rejtő Jenő a világirodalom legnagyobb alakja, csak saját, önálló véleménye legyen a diáknak. Szívesen emlékszem Tokaji tanárnő szigorára, mert e nélkül a mi csoportunkban az egyszeregyet sem igen lehetett volna tovább ragozni. Szabó tanár úrral elfogult vagyok, mert, a sport szeretetét táplálta belénk, és sokszor jóval nagyobb toleranciával bánt velünk, mint hogy azt megérdemeltük volna. Magyar tanár úr legnagyobb érdeme az volt, hogy kibírta velünk négy évig mint osztályfőnök. Akkor nem így gondoltuk, de felnőttfejjel azt mondom, nem ő volt rossz pedagógus, mi voltunk sokszor elviselhetetlenek.
Szívesen emlékszem Makó tanárnő oroszóráira, amiket talán ő sem vett komolyan, nem beszélve a világnézeti órákról, melyek olykor mérhetetlen komolytalanságba fulladtak. Én arra is szívesen emlékszem, hogy hogyan buj dos - tunk Laczkó tanár úr szigorú tekintete elől bozontos hajunkkal, borotválatlanságunkkal, össze firkált, össze tépett iskolaköpenyünkkel. Elnézhető nekem, hogy konkrét sztorikat, történeteket nem mesélek, bár sok volt, egyet sem akarok kiemelni, esetleg pontatlanul idézni, az idő távlatából is, rossz is kicsit másként vetül, no meg a memóriánk sem egyformán idéz vissza minden akkori szituációt, egy adott helyzetet. (Az írás A szerencsi Bocskai István Gimnázium története című kötetben jelent meg 1994-ben. Szerkesztette: Kiss Attila–Lapis László.)