DIÁKÉVEK
A BOCSKAI ISTVÁN GIMNÁZIUMBAN
Kellemes
nosztalgiával
gondolok
vissza
a
közép
is
ko
-
lás
diákéveimre
azért
is,
mert
egyetemre,
főiskolára
nem
jártam,
így
a
felnőtté
válás
küszöbén
ez
volt
számomra
az
utolsó
nagyobb
baráti
közösség,
melybe
nemcsak
a
saját
osztályom
több
tanulója
tartozott,
hanem
jó
néhány
más
évfolyamtársam,
a
tanárok
némelyike,
no
meg
az
iskolai
és
a
városi
kosárlabdacsapat tagjai is.
Az
osztályunkról
s
főképp
a
több
mint
tíz
fiú
tanulóról
tárgyilagosan
el
kell
ismerni,
hogy
javarészt
nehezen
kezelhető,
kirívó
viselkedésű
és
öltözködésű,
minden
ellen
lázongó,
csapongó
lelkületű
egyéniségekből
és
szürke
egerekből
álló,
illúziókat
és
álmokat
kergető
csapat
volt,
amely
a
tanárok
többsége
szemében
joggal
nem
tartozott
a
példakép
kategóriába.
Nem
mi
voltunk
az
akkori
szocialista erkölcs (ha volt ilyen) megtestesítői.
De
voltak
(és
nem
is
kevesen),
akik
éppen
emiatt
szerették
az
osztályunkat,
mert
volt
színe
és
kavalkádja.
Nem
veszett
négy
év
tompa
szürkesé
-
gébe.
Ennek
ellenére
nagyon
sok
megkövetni
valónk
lenne, ha ezt egyáltalán igényelnék akkori tanáraink.
A
teljesség
igénye
nélkül
szívesen
emlékszem
Jánosi
tanár
úr
magyaróráira,
melyek
az
akkori
időben
megszokott
tanítási
módszerektől
teljesen
eltértek.
Nála
lehetett
Rejtő
Jenő
a
világirodalom
legnagyobb
alakja,
csak
saját,
önálló
véleménye
legyen
a
diáknak.
Szívesen
emlékszem
Tokaji
tanárnő
szigorára,
mert
e
nélkül
a
mi
csoportunkban
az
egyszeregyet
sem
igen
lehetett
volna
tovább
ragozni.
Szabó
tanár
úrral
elfogult
vagyok,
mert,
a
sport
szeretetét
táplálta
belénk,
és
sokszor
jóval
nagyobb
toleranciával
bánt
velünk,
mint
hogy
azt
megérdemeltük
volna.
Magyar
tanár
úr
legnagyobb
érdeme
az
volt,
hogy
kibírta
velünk
négy
évig
mint
osztályfőnök.
Akkor
nem
így
gondoltuk,
de
felnőttfejjel
azt
mondom,
nem
ő
volt
rossz
pedagógus, mi voltunk sokszor elviselhetetlenek.
Szívesen
emlékszem
Makó
tanárnő
oroszóráira,
amiket
talán
ő
sem
vett
komolyan,
nem
beszélve
a
világnézeti
órákról,
melyek
olykor
mérhetetlen
komolytalanságba fulladtak.
Én
arra
is
szívesen
emlékszem,
hogy
hogyan
buj
dos
-
tunk
Laczkó
tanár
úr
szigorú
tekintete
elől
bozontos
hajunkkal,
borotválatlanságunkkal,
össze
firkált,
össze
tépett iskolaköpenyünkkel.
Elnézhető
nekem,
hogy
konkrét
sztorikat,
történeteket
nem
mesélek,
bár
sok
volt,
egyet
sem
akarok
kiemelni,
esetleg
pontatlanul
idézni,
az
idő
távlatából
jó
is,
rossz
is
kicsit
másként
vetül,
no
meg
a
memóriánk
sem
egyformán
idéz
vissza
minden
akkori szituációt, egy adott helyzetet.
(Az
írás
A
szerencsi
Bocskai
István
Gimnázium
története
című
kötetben
jelent
meg
1994-ben.
Szerkesztette: Kiss Attila–Lapis László.)