A FŰZFAPOÉTA

Nem tudom, egész pontosan melyik évben lehetett, amikor a megyaszói általános iskola felvette Mészáros Lőrinc nevét. Talán a 60-as évek végén vagy a 70-es évek legelején. Negyedik vagy ötödik osztályos lehettem. Ez a kis történet ehhez az eseményhez kapcsolódik. Előzményként annyit, hogy napközibe még a református templom melletti régi iskolába jártam. Kiss Balázs tanár bácsi felügyelt ránk. Igazi régi vágású öregúr volt, jellegzetes bajusszal, szúrós tekintettel, de jóságos empatikus természettel. A napközinek megvolt a maga megszokott mindennapos menetrendje. Ebéd, kis játék, foci, tanulás, kikérdezés, szabad foglalkozás. Az ebéd és a foci kivételével kissé unalmasak voltak ezek a délutánok. A szabad foglalkozásokat ezért meg - próbáltam kissé változatosabbá tenni a magam számára. Verseket fabrikáltam. Írtam mindenről, de főképpen történelmi eseményekről, nagy magyar vezérekről. Honfoglalásról, nándorfehérvári diadal - ról, Árpád vezérről, Rákóczi Ferencről, Dózsa György ről, Dobó Istvánról. Büszkén mutogattam verseimet Balázs bácsinak, aki nem fukarkodott a dicséretekkel, ami arra sarkallt, hogy csak írjak, csak írjak minél többet. Aztán amikor közeledett az esemény, hogy iskolánk hivatalosan felveszi Dózsa papjának, a megyaszói születésű Mészáros Lőrincnek a nevét, akkor mi sem volt természetesebb, minthogy írtam egy jó hosszú verset a parasztfelkelésről és Mészáros Lőrincről. Balázs bácsi elolvasta egyszer, elolvasta kétszer, nagyokat bólogatott. Rám szegezte tekintetét csontkeretes olvasószemüvege fölött, és így értékelt: „Na, fiam! Ezt el kell szavalni az ünnepségen!”

Kezdtem kicsit aggódni, hogy „csak nem nekem?”– de megnyug - ta tott, hogy majd vala - me lyik eminens leány osztálytársam elszavalja a költeményemet (mert azt ő is tudta, hogy a fiúk közül senki se vállalta volna). Megnyugodtam, mert szerepelni nem igazán szerettem. Még az órá - kon való felelés is heves izgalmakat okozott szá - mom ra. Aztán eljött a nagy nap. Az iskola névadó ünnep - sége. Az ünnepi díszbe öltözött kultúrház dugig megtelt. Ott volt az iskola és a falu apraja- nagyja. Ahogy mondani szokták, még a csilláron is lógtak. Az első sorokban termé - szetesen az elöljárók ültek. Igazgatók, elnö - kök, titkárok, mindenféle funkciót betöltő járási és megyei elvtársak.

Valahol középen ülhettem osztálytársaimmal. Ahogy szokás volt, magyar és szovjet himnusz, énekkar, zászlóátadás, -átvétel, beszédek. Nyíri tanár bácsi rutinosan konferálta fel a nagy napra összeállított változatos műsorszámokat. Egyszer csak bemondta a mikrofonba: Urbán Béla, iskolánk kisdobosának (vagy már úttörőjének?) a verse következik. Gyöngyözni kezdett a homlokom, és enyhén remegni kezdett a lábam. A tömeg feszült várakozással szegezte tekintetét a színpadra lépő osztálytársamra. Ő elszavalta a versemet szépen hangsúlyozva, átélve minden sorát, elakadás nélkül, nem papírból, mintha csak egy szavalóverseny első díjára pályázna. Egy szavát nem tévesztette el az én korántsem rövid versemnek. Dübörgő taps következett. A közönség értékelte a változatosságot, hogy ezúttal nem Petőfit, Adyt vagy Váczi Mihályt szavalnak neki, hanem a nép egyszerű fiának külön erre az alkalomra írt alkotását. Csibészségre mindig is hajlamos fiú osztálytársaim aktívan besegítettek, hogy a tapsvihar vastapssá alakuljon. Kezdtem kissé zsibbadni. Aztán Nyíri Károly tanár bácsi érces hangon kiáltotta a fülledt éterbe: „a költőt a színpadra!” Aztán nyomatékkal még hangosabban megismételte bele a mikrofonba: „kérem a költőt a színpadra!” Szívem a torkomban dobogott. Csak ültem a széken, mint akit odaszegeztek. Osztálytársaim bökdösni kezdtek: „neked szóltak, menjél fel!” – vihogták felém. Összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam. Csetlettem botlottam a lábakon keresztül, itt is, ott is elismerően hátba veregettek. Úgy éreztem, minden szem rám szegeződik, és másodperceken belül megnyílik alattam a föld. Versmondó osztálytársam már percek óta hajlongott a színpadon, ő láthatóan élvezte a hirtelen jött sikert. Nagy nehezen átküzdöttem magam a tömegen, és felbotorkáltam a színpadra. Velem szemben emberek sokasága önfeledten tapsolta a „költőt”. Tétován körbenéztem, kicsit forgott velem a föld, méla lassúsággal folyt arcomon a veríték. Gépiesen meghajoltam, és siker ide, siker oda, egyszerűen kifutottam a színfalak melletti várakozóhelyiségbe. Felötlött bennem, hogy ezzel a lendülettel hazáig rohanok, de csak nem tettem. Visszaindultam. A tömeg álló része szétnyílva adott utat, az ülők a székükről felálltak, és hátrébb húzták maguk mögött, hogy könnyebben visszaérjek a helyemre. A műsor még tartott egy darabig, így maradt időm, hogy magamhoz térjek. Aztán, ahogy szokás volt, Szózat és Internacionálé, és vége lett az ünnepségnek. Néhány osztálytársam innentől kezdve gyermeki kedvességgel „fűzfapoétának” nevezett. Kimon dot - tan zavart, pedig ettől irodalmibb csúfnévvel nem mindenki büszkélkedhetett. Aztán jöttek ismét a megszokott hétköznapok. A napköziben is minden ment a megszokott rend szerint. Ebéd, kis játék, foci, tanulás, kikérdezés, szabad foglalkozás. Verset azonban nem volt kedvem többet írni. Balázs bácsi néha még hiányolta, hogy miért nem írok, s ha lett volna hozzá kellő humorérzékem azt mondtam volna, hogy a „csúcson kell abbahagyni”, de valami más indokkal kimagyaráztam végleg alábbhagyó késztetésemet a versírás iránt. Így nem is lett belőlem költő. A gyerekkorban írt verseim sem maradtak meg, a memóriám is csak egy-két rímet őriz haloványan. A magyar és a világirodalom számára így vesztem el már kisiskolás koromban. Urbán Béla látszerész Újcsanálos Az iskola tanulója voltam: 1965- 1973 (Az írás A megyaszói iskola története c. kiadványban jelent meg 2014-ben. Szerkesztette: Nyíri Tibor – Tóth Ferenc.)