Milyen fájdalmas az a hozzátartozók számára, ha ezt a szót kell, hogy kimondja az orvos, ah már nem tud segíteni. Gondoljunk az égő házra, erdőre, melyet a legmegfeszítettebb munka árán sem képesek eloltani a tűzoltók. Hiába minden erőfeszítés. Gondoljunk egy erős földrengésre, mely összedönt házakat, hiába épültek szilárd alapra, elpusztít, nyomorba dönt embereket. Gondoljunk az árvíz idején magaslatokra, fákra, hegyekre menekülő emberekre, akik abban reménykednek, hogy lábuk alatt megáll a víz, és nem emelkedik tovább… de minden törekvésükre könyörtelenül rázuhan ez a szó: hiába. És a mi létünkben, életünkben hányszor, de hányszor fordul elő e szó: hiába. Hiába tölt be az igyekezet, korán kelünk, későn fekszünk, fáradságos munkával szerzett kenyeret eszünk, Istennek minderre az a válasza: HIÁBA. De ne vádoljuk Istent érte. Ő ezt nem jókedvéből mondja ki felénk. Mi, e világ gyarló emberei már réges-rég rászolgáltunk arra, hogy Isten Isten minél gyakrabban ebben a szóban fejezze ki felénk elégedet lenségét. Isten az édenkertben élő első emberpárnak megparancsolta, hogy ne egyen a tiltott gyümölcsből, de hiába. Özönvizet bocsátott a földre, hogy az emberek, a következő nemzedékek okuljanak belőle, és féljenek a bűn elkövetésétől, mindez… hiába. Isten adta a tízparancsolatot minden időkre érvényes értékrendjéül az embereknek. Adta, és… hiába. Isten adta a legdrágább kincsét, egyszülött fiát, mennyből a földre, tisztaságból a bűnbe, szentségből a szennybe, életből a halálba, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Sokak számára mindez: hiába. Az élet fejedelme, Jézus Krisztus most is így szól: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfárad tatok és megterheltettetek.” A legmélyebb értelmű és legdrágább hívás ez, amely elhangzott valaha a világon. Ma, amikor olyannyira megnehezedett körülöttünk a világ, megsokasodtak testi és lelki terheink, ki mondhatja, hogy nincs elfáradva, és nincs megterhelve? Isten mindenki felé nyújtja a kegyelmet Jézus Krisztus által, de oly sok embernek mégis… hiába. Ahogy egyik legszebb énekünk mondja: „Ó, Jézus árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.” Beleékeljük magunkat ebbe a világba, nem látva túl a láthatáron, oly sok figyelmeztető jel ellenére sem. Mert azt sugallja az ige, hogy nem elég nekünk korán kelnünk, későn feküdnünk csak azért, hogy sokasodjanak a kincsek a moly és rozsda számára, hogy mindig telve legyenek kamráink, hogy már emberi teljesítménnyel meg nem művelhető mennyiségű földünk legyen, hanem álljunk meg néha pihenjünk meg, és beszélgessünk Istennel. Szakítsunk rá minél több és több időt. És azt fogjuk tapasztalni, hogy bár sok a gond, sok a megpróbáltatás, de talán egyre kevesebbet hagyja el ajkunkat az a szó, hogy hiába. Ha fáradságos munkánk után is képesek vagyunk kezünkbe venni a Bibliát, ha mindennap hajlékunkba engedjük az Úristent, ha az Ő napján mi is meglátogatjuk Őt az Ő szent házában, akkor a mi életünkön nem lesz az a szó az ítélet, hogy… HIÁBA. Most, amikor Jézus mennybeme ne te lének és a Szentlélek kitöltetésének, az Egyház születésnapjának magasz tos ünnepét várjuk, még inkább legyünk készek a hitben. Ne csak ünnepnapokon, hanem hétközna po kon, munkánkban és pihenésünkben, örömünkben és bánatunkban egyaránt. És ha ez a törekvés megvan bennünk, akkor erősítsük, serkentsük egymást keresztyénségünk bátor felvállalására, hogy e kicsiny gyülekezet életére, cselekedeteire is azt mondhassa a Jó Isten: nm hiábavaló élet, nem hiábavaló cselekedet. Isten országának nincsenek határai. Nem kell hozzá útlevél, alkotmánya nem más, mint Isten szent igéje. Tagja lehet mindenki, aki Isten dicsőségére szenteli életét. Amíg a sír be nem zárul, addig van lehetőség. Fogadjuk el Jézustól a mennybemenetele előtt felkínált újjászületést, hogy ne az a szó kísérjen át minket majd a földi határon, hogy HIÁBA: Kérjük a jó Istent, hogy ebben a gyülekezetben is, ebben a lelkileg meggyötört hazában is nyíljon meg egyre több imádságtól elszokott ajak, kerüljön egyre több kézbe biblia, és zengjen minél több zsoltáros és dicsőítő ének az ég felé, s törekedjünk arra, hogy mi is tagjai lehessünk Isten országának még itt e földön. ÁMEN Imádkozzunk: Mélységes hálával tekintünk feléd, gondviselő édes atyánk, köszönjük néked, hogy hirdethetjük és hallgathatjuk a Te szent igédet, és szomjúhozó lelkünket újraéleszted a Te beszédednek áldott harmatával. Kérünk Téged, jó Atyánk, hogy maradj velünk akkor is, amikor e szent hajlékot elhagyjuk. Gondjainkban, küzdelmeinkben Te légy segedel münk! Bátoríts minket csüggedé sünkben, vigasztalj minket gyászaink ban. Legyen mindannyiunk élete minden időben terólad és a te szent fiadról, Jézus Krisztusról szóló bizonyságtevés. Hallgasd meg kegyelmesen mindannyiunk imáját. ÁMEN Most mondjuk el az Úrtól tanult imádságot, a Miatyánkot. Lelkipásztorunk megbízásából kérem, hallgassunk meg egy hirdetést.: A Tiszán inneni Ref. Egyházkerület és a szerencsi Református egyház meghívó jának felol va sása. Mielőtt egy záró énekkel befejeznénk Istentiszteletünket, engedje meg a gyülekezet, hogy e falakon belül mi is megemlékezzünk egy olyan emberről, aki nemcsak a katolikus világnak, hanem nekünk, protestánsoknak, sőt minden más felekezetnek is példát mutatott emberségből, Isten-hitből, felebaráti szeretetből, áldozatválla lásból. A héten eltemették a Vatikán ban Karol Wojtylát, II. János Pál pápát. Hallgassuk meg az elhunyt egyházfő egyik imaversét, és ezzel maradjon meg mindannyiunk jó emlékezetében. VERS Végezetül énekeljük a 466. dicséretünk 1., 3. és 4. versét. A 466. dicséret első verse így kezdődik: Rád tekint már hitem, megváltó Istenem