TERÉZ EMLÉKEI
BÉLA SZÜLETÉSE
Hatéves voltam, amikor legkisebb testvérünk,
Béla megszületett. A születése előtti és utáni
időszakból van néhány kép, ami világosan él az
emlékezetemben.
Kis ijedelem
Egy este Anyu, aki már nagyon jól
láthatóan várandós volt, jött be a
kútról, ahonnan vizet hozott, és
kicsit megijedve mondta, hogy
elcsúszott az udvaron és elesett.
S reméli, vagy úgy érzi, hogy a
kisbabának nem lett semmi baja...
Készülődés
Anyu kis csecsemőruhákat vasal nagy
műgonddal: apró fehér gyolcsingecs-
kéket cakkos, kerek gallérral, pelen-
kákat. Előttem vannak a mozdulatai,
amint elgondolkodva, lassan vasal,
én meg ülök a sezlonon és nézem.
Egy hatásos mondat
Miután Anyut elvitte a mentő, Apu
átvitt minket Józsival Urbán nagy-
mamához. Az a kép maradt meg
bennem nagyon élesen, hogy Józsi
ül a széles fokú létra alsó fokán,
és szopja a hüvelykujját. S akkor
nagymama, aki egyébként haragu-
dott erre a szokására Józsinak, ezt mondta neki: - Ha nem
szoksz le az ujjszopásról, anyád Téged is meg fog szoptatni,
mint a pólyás gyereket. Ez a mondat nagy hatással lehetett
a négyéves Józsira, mert ezen a napon végleg abbahagyta
az ujjszopást.
Várakozás
Amikor megindultak a szülési
fájdalmak, Apu elment telefonálni
a mentőnek. (Béla ugyanis már a
kórházban született, mi hárman
még otthon.) Arra a képre emlék-
szem, hogy Anyu áll a tűzhely előtt, szemben azzal, két
kezével rátámaszkodik arra a csőre, ami félig körbevette
ezeket a tűzhelyeket.
„A kis lábát, a kis lábát!”
Ez az emlékkép ahhoz kapcsolódik,
amikor Anyu és Béla hazajöttek a
kórházból. Egy miskolci ismerősünk,
Szűcs János bácsi segített haza-
hozni a kisbabát. (Azt nem tudom,
miért ő, most úgy megkérném Bélát, nézze már meg az Apu
naplójában, merthogy Ő őrizte és ismerte legjobban a családi
iratokat, levelezéseket.) A lényeg: jöttek be a meleg szobába,
Béla jól be volt bugyolálva, még a pólya köré is csavartak egy
plédet (december eleje volt), Józsi pedig egyre csak ezt
kiabálta (most is a fülemben van a hangja): „A kis lábát, a kis
lábát!” Türelmetlenül várta, hogy a kiságy tetejére helyezett
csecsemőt kibontsák a pólyából, és megnézhesse a pici lábait.
Előttem van, ahogy a négyéves kisfiú ágaskodik, hogy jól
láthassa a kibontott kisbaba piciny lábait.
Megérkezés e világra
Béla megszületésének
körülményeivel kapcsolatban
is van egy halvány emlékem.
Anyu valakinek (valószínűleg
Szűcs mamának) meséli,
hogy Béla már a mentőben meg akart születni, alig tudta
visszatartani addig, míg beérnek a kórházba. Sietve
érkezett erre a világra…
BÉLA GYERMEKKORA
Gyermekbetegségek
Pár hónapos korában Béla nagyon
megbetegedett. A szüleink rendkívül
kétségbeesve jöttek vele haza az
orvostól, aki valami olyasmit mondott,
hogy talán a reggelt sem éri meg.
Ekkor Apu és Anyu minket kiküldtek
a pitarba, ők pedig odabenn a szobában
(hátsó házban, ahogy mi hívtuk) imádkoztak a gyerekért.
Mi kintről szinte reszketve hallgattuk ezt, mert éreztük mi
is, hogy valami nagyon nagy baj lehet. De Béla másnap reggelre
jobban lett, s eleven, aranyos, jól fejlett kisfiúvá növekedett.
Első hajacskája göndör volt, amibe Irmus egyszer szalagot
kötött, és úgy illegett-billegett vele a tükör előtt. Később a
mandulájával volt sok baj, gyakran ment fel extrém magasra a
láza, Anyu vizesruhával próbálta lehúzni, amikor már a Germi-
cid kúp nem segített. Szegénynek ez utóbbiból is nagyon elege
volt már egy idő után. Emlékszem, egy ilyen lázas állapotában,
amikor látta, hogy Anyu előveszi a kúpot, felkiáltott: Jaj, kúp,
kúp, kúp, kúp!! A szájon át szedhető gyógyszert valami okból
nem volt képes lenyelni. Anyu már mindennel próbálkozott:
összetörte, vízben, szörpben feloldotta, egyszer – emlékszem
– szilvába tette bele az antibiotikumot, és a szilvát tette a
szájába, de Béla mindenben felfedezte a tablettát, és azonnal
kihányta. Ezért csak injekcióval lehetett kezelni a betegségeit.
(Attól nem idegenkedett.)
„Fáj a kis file”
Egyszer a füle fájult meg
nagyon. Már rendelési idő
után, este felé voltak
kénytelenek a szüleim
elvinni az akkori fiatal
körzeti orvoshoz, dr. Kiss
Andráshoz a beteg gyereket.
A doktor felesége azonban mondta, hogy valahová a szomszéd
faluba kellett mennie a férjének beteghez. (Akkor még nem
volt a doktornak autója, biciklivel járta a körzetet.) Este lefe-
küdt a család, Béla is elaludt a házi gyógymódoknak köszönhe-
tően (gondolom, meleg sót tettek a fájó fülre). Már sötét éj-
szaka volt, mindenki aludt, amikor kopogtak az ablakon. Anyu
ijedten riadt fel: - Ki az? – kérdezte. – Kiss András, az orvos –
hangzott kintről. Amikor a doktor belépett a szobába, megkér-
dezte: - Mi baja van a gyereknek? – Fáj a kis file – válaszolta
Anyu. – Nagy füle is van? – kérdezte a fiatal doktor, és már
hajolt is Béla fölé, hogy megvizsgálja…
Gyerekkori kórházi élmények
Egy alkalommal, amikor hazaértem,
Irmus és Balogh Magdus még mindig
ijedten mesélte, hogy az akkor 4 éves
Bélához ki kellett hívni a mentőt, mert
annyira fölment a láza, hogy sem a kúp,
sem a vizes ruha nem húzta le, sőt egy-
re jobban felment, egészen 41,5 fokig.
(Anyu ekkor Tokajban volt a szanatóri-
umban.) Apu kísérte be a mentővel, és
este, amikor hazajött, mondta, hogy a miskolci Semmelweis
Kórházba vitték. Emlékszem, azt is mondta, hogy adott pénzt
az orvosnak. Nem tudom, meddig feküdt benn Béla, de biztos,
hogy több napig, mert beleesett a látogatási idő is (akkor egy
héten kétszer lehetett beteget látogatni: szerdán és vasár-
nap). Irmus ment meglátogatni, s a kórház folyosóján egy nő-
vértől kérdezte meg, hogy „melyik szobában van Urbán Bélus-
ka.” Mire a nővér: „Itt nincs semmiféle Urbán Piroska.” Végül
aztán csak megértette, kit keres. Irmus vitt Bélának egy szét-
nyitogatható mesés könyvet (Elek István: Háziállatok) és egy
néger babát, amit Béla nagy örömmel azonnal betett a párnája
alá. Amikor Irmus hazajött a kórházból, nagyon el volt kese-
redve, hogy szegény gyereken nem volt takaró sem, aggódott,
hogy meg fog fázni. (Ennek a meséskönyvnek a majdnem új
állapotú darabját Józsi 8-10 évvel ezelőtt megvette a bolha-
piacon, és Bélának ajándékozta.)