A meghiúsult mandulaműtét Arra már nem emlékszem, hogy ez az eset a fenti előtt vagy után tör- tént-e, de valószínűleg utána. Mivel Béla nagyon sokat betegeskedett a mandulájával, beutalták a kórházba, hogy majd kiveszik. Anyu varrt neki egy szép kis szürke kantáros hosszú nadrágot, és abban vitte Miskolcra.

De a kórházban nem vették fel Bélát (úgy emlékszem, azért, mert még be volt gyulladva a mandulája), és mivel már elég későn volt, becsengettek a Miskolcon lakó Csernel bácsiékhoz, hogy ott alszanak. Julika néni, a feleség azonban ezzel a mon- dattal fogadta őket: - Rosszkor jöttetek! (Tudniillik éppen festés volt náluk.) Ez anyunak nagyon zokon esett, főleg, hogy kicsi gyerekkel volt. Így hazajöttek a kései busszal. Csak néztünk, amikor beállítottak, Béluska is mosolyogva (min- dig mosolygott) a szürke nadrágjában.

Szökések Volt egy érdekes szokása a kisgyermek Bélának. Ahogy szerét ejthette, azonnal kiszökött a kapun, miután ledobált magáról minden ru- hát. Nagyon rajta kellett tartani a szemünket, mert ha csak pár pillanatra tévesztettük szem elől, már kinn volt az utcán. Egy alkalommal is így történt. Irmus hiába kereste az udvaron, nem volt sehol. Kinézett az utcára, hát Béla már a Piroska néniék háza előtt járt. Irmus gyorsan utánaszaladt, és a kötényébe takargatva hozta vissza a csupasz kisgyereket. Ezért történt az, ami akkoriban falusi portákon egyáltalán nem volt jellemző, hogy Apu kulccsal zárható zárat szerelt a kapu- ra, a kulcsot mi kezeltük, s jól eldugtuk Béla elől.

Szaloncukor Béla nagy mestere volt a szaloncukorevésnek. Volt olyan karácsony, hogy direkt neki vettünk egy doboz sza- loncukrot, és a fa alá tettük, hogy ne a fáről egye le.

Irmus is szeretett enni egyet-egyet a fán lógó szaloncukrok- ból, amit úgy leplezett, hogy a megevett cukor helyére egy széndarabot tett a papírba. Mi Józsival meg tudtuk állni, hogy ne együnk, míg le nem szedtük a fát karácsony után. Akkor vi- szont mindig ötfelé osztottuk: négyünknek egy-egy adagot, anyunak, apunak pedig kettejüknek egy részt. Ők egy-két sze- met ettek belőle, és azonnal nekünk adták, s volt olyan alkalom is, amikor annyira megszállt minket Józsival az önfeláldozás szelleme, hogy Bélának adtuk a részünket, mert annyira édes- szájú volt.

Mikulás Béla kedvéért még olyan szokást is bevezettünk a családban, ami azelőtt egyáltalán nem volt jellemző: a Mikulás-járást. Ennek egyik legérdekesebb momentuma volt, amikor egyszer Irmus felöltözött Mikulásnak. Vattából csinált magának szakállat, bajuszt, azt már nem tudom, honnan vett öltözéket, de valóban felismerhetetlenné vált. Mi Józsival – akiket úgy neveltek, hogy nem létezik Mikulás -, természetesen tudtunk a játékról, s azért izgultunk, hogy ne ismerje fel Béla, ki rejtőzik a Miku- lás-jelmez mögött. De a legnagyobb izgalommal Béla várta. Irmus kopogott, belépett, öreges léptekkel az ágy előtt álló jobb oldali karosszékre ült, Bélát pedig maga elé állította, és elváltoztatott hangon mondott neki valamit, amit ilyenkor a Mikulás szokott. Béla pedig megilletődve állt előtte, és – gon- dolom, ahogy ilyenkor szokás - megígérte, hogy jó kisfiú lesz. ***

Egy másik Mikuláskor mi leptük meg Bélát Józsival: vettünk neki egy játékot. (Abban az időben a ruhásboltban lehetett ilyesmit is venni.) A játék lényege: egy kemény lapra festett képből kerek alakú köröket vágtak ki, és ezekbe kellett beilleszteni a megfelelő képrészletet ábrázoló, hiányzó köröket. Már nem emlékszem a Mikulás-ajándék elhe- lyezésének pontos részleteire, de arra igen, hogy az ablaknak is szerepe volt benne és természetesen annak is, hogy Bélának meglepetés legyen.

Béla és Szűcs mama Amikor anyu hónapokig a sza- natóriumban volt, a legtöbb esetben Szűcs mama vigyázott Bélára. Ő mosott - sokszor ülve, mert annyira gyenge volt -, ő főzött ránk, és vitte magával Bélát a kertbe meg Csőgér né- nihez, hogy mi nyugodtan

mehessünk az utcabeli gyerekekkel játszani. Béla ment Szűcs mamával kézen fogva, húzta maga után a madzagra kötött kis faautót, amit Józsi csinált Neki, pedig még ő is elég kicsi volt. Még most is előttem van ez a kép, ahogy mennek lefelé a parton Kis Danyiék előtt. Ha nem tudta magával vinni Szűcs mama, akkor nekünk kellett rá vigyázni. Még ma is a fülembe cseng az a mondata, amivel otthagyott bennünket: Két szemetek a gyerekre!

A Buksi Egyszer Józsival nagyon szeret- tünk volna Sebő Ircsiékhez el- menni játszani, de nem akartak elengedni, mert vigyázni kellett Bélára. Mi azonban addig könyö- rögtünk, ígértük, hogy fogunk rá vigyázni, míg végre Szűcs mama

és Irmus kötélnek állt. Nagy örömmel mentünk, és el is kezd- tünk rögtön játszani az udvaron Ircsivel meg Etuval. Béla is ott volt a közelünkben. Nem sok idő múlva azonban a hangos sírására kaptuk fel a fejünket. Ott állt, és a fejéből ömlött a vér. Mellette az öreg és végtelenül szelíd Buksi kutya, akiről kiderült, hogy belekapott Béla fejébe. Mi két oldalról kézen fogtuk a vérző fejű gyereket, és mindhárman torkunk szakad- tából bömbölve rohantunk haza.

Menekülés a kotlós elől Nem tudom, milyen meggondolás- ból, de a padláson helyeztük el a tojásokon ülő kotlóst, s ott keltek ki a kiscsibék. A padlásra (padra) egy meredek lépcsőn kellett fel- menni, a feljárót egy ajtó zárta el, s közvetlenül alatta egy nagy ter- méskő szolgálta a magasítást, hogy ne kelljen túl nagyot lépni az első lépcsőfokra. Egyszer valahogy Béla kinyitotta ezt az ajtót, fel- szökött a padra, és megpróbált egy kiscsirkét megfogni. A kotlós természetesen ezt nem tűrte, a csibéjét védve nekiment Bélának, aki hanyatt-homlok futott a padlásfeljáróhoz, ahonnan aztán legurult, és ráesett a nagy terméskőre. Szerencsére nem lett komolyabb baja az ijedtségen kívül.